A tálib terror megdöntése után nem sokkal, 2002 júliusában készült első afgán film már csak azért is lenyűgöző, mert minden kockáján érezhető, hogy az önkifejezés legelemibb ösztöne hívta életre. A hosszú időre bennrekedt, és robbanáspontig hevült feszültség. Az iszlámista rezsim alatt a túlélésért férfiruhában küzdő lány története zavarba ejtő intenzitással tárja a néző elé azt, amit hiába próbáltak megmutatni a híradófelvételek, és hasztalan magyarázták az újságok.
A tizenhárom éves lány riadt osonását kísérve a terror legdurvább formáját ismerjük meg. Azt, ahol nincsenek hullák, nem kerepel folyamatosan a gépfegyver és nem lángol az erőszak. A terror a felszín alatt lüktet. Osama (a nevet az arab világban férfiak és nők egyaránt használják) üres utcákon bolyong, ahol csak néha tűnik fel egy-egy lesütött szemű alak. A fojtóan néma felvételeken egyedül a lépések nesze hallatszik, ahogy a járókelők egymásra sem nézve, a fal mellett suhannak. Mintha szellemek járnának a poros, kabuli utcákon. A házaikból előmerészkedőknek pedig valóban az a céljuk, hogy minél kevésbé tűnjenek élőnek. A tálib törvények tiltanak mindent, ami emberi, és gyakran helyben megtorolják a vétséget. Senki nem kockáztat beszélgetést, hiszen megkövezés terhe mellett tilos a szószátyárság, ahogy a szórakozás minden fajtája, a zene, vagy a képek is birtoklása halálbüntetést von maga után.
Nőknek ráadásul tilos férfi kísérő nélkül az utcára lépni, amit a testet és a szemeket is elfedő viseletbe, a burkába kényszerített asszonyok időről időre mégis megtesznek. Az éhhalál elkerülése végett. Afganisztánban ugyanis nem egyszerű kísérőt találni. A közelmúlt viszontagságai miatt kevesebb a férfi (2001-ben az afgán népesség 10%-a meghalt, 30%-a elmenekült az országból), így a törvény egyetlen, a tálibok által ki is mondott utat állít a nők elé: a csendes kimúlást.