Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1927)

A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szokásos konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann - Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve - a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az 'abszolút' vagy 'absztrakt' film továbbfejlesztése, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt és formákkal önálló műben egyesülnek. (rororo filmlexikon)