A gonosz érintése (1958)

Orson Welles utolsó hollywoodi filmje egyben a klasszikus noir sírfelirata, korántsem véletlen hát, hogy minden kockáját pusztulat és romlás uralja. A gonosz érintése kafkai látomás a törvényesség és a morál magasabb rendűnek hitt, valójában hagymázos céloktól vezettetett megcsúfolásáról, a legsötétebb noirok világát is feketével felülszínező látványvilággal. Bár ha kukacoskodunk, akkor csak nehezen sorolható a műfajhoz (több szálon futó lineáris cselekménye a noiroktól elvárható szubjektivitás minimumát sem teljesíti), sötéten ragyogó világképe miatt azonban a fekete filmek reprezentánsai között a helye. Ennyi pszichotikus figura, ennyi célját vesztett és fékeveszett alak korábban nem szerepelt együtt hollywoodi (sőt: off-hollywoodi) mozidarabban, és később is csak elvétve. Welles műve azonban nem csupán figurái miatt nevezhető minden filmek egyik legfeketébbikének, hanem a képi világa miatt is, erősen kontrasztos mélységi beállításokkal teli noirbarokkja állandó hivatkozási pont rendezők és mozirajongók számára egyaránt. A film minimum két jelenete kanonizálódott, de inkább több: a kocsizással és daruzással erősített négyperces nyitóbeállítás és a fel-felvillanó neon által megvilágított szállodai fojtásepizód mellett a Psychót előlegező bizarr motelbeli terror vagy a mélysötét zárlat is igen nevezetes.Ezeknek a jeleneteknek az ereje az elhasználódott és csonka mozikópiákon is átütött, de a hatás korántsem volt annyira revelatív, mint a Welles hátrahagyott feljegyzései alapján 1998-ban rekonstruált, kibővített és restaurált verzióban. (filmvilag)