Igazság (1960)

Clouzot, a francia thriller szarkasztikus mestere addigi pályafutása legnagyobb filmjének szánta az Igazságot: ennek megfelelően a főszerepet a fénykorát élő Brigitte Bardotra bízta. ,,Egy zseni és egy mítosz találkozása' - hirdette a plakát, és a harsány reklámhadjáratnak meglett az eredménye. Egyedül az új hullámos ifjak zúgolódtak, akik szerint Clouzot kívülállóként kívánt filmet készíteni a fiatalok életérzéséről, és Carnéhoz hasonlóan, őt is ,,idejétmúltnak' titulálták. Pedig az Igazság (annak ellenére, hogy nem thriller és nem egészen noir) hamisítatlan Clouzot-film. Bár a rendező egy kissé hosszúra szabta a filmet, a tőle megszokott rafinált kegyetlenség (itt már játékosság nélkül) és társadalombírálat ugyanolyan metsző, mint korábbi munkáiban: ügyesen a részletekbe, utalásokba és elejtett megjegyzésekbe rejtve. Maga a történet nagyon egyszerű és főleg egy tárgyalóteremben játszódik: a húszéves Dominique egykori szeretője meggyilkolásáért ül a vádlottak padján. Hogy mi juttatta odáig, az a flashbackekből derül ki, amelyek mindig a lány nézőpontjából ábrázolják az eseményeket. Az eltérő nézőpontokat Clouzot megbízható, kitűnő színészei, a Vanel és Meurisse által játszott figurák képviselik. Bardot szerepeltetése merész lépésnek tűnik Clouzot részéről, de rejtélyes módon sikerül kihoznia belőle mindazt, amit színészileg egyáltalán lehetséges. Nem uralja a filmet jelenlétével, mint általában (jelentéktelenné téve olyan tehetséges partnerek játékát is, mint Piccoli vagy Mastroianni): a rendező értő irányítása egy jellegzetes típussá teszi a figuráját, ahogyan a többi szereplő is az. Mondanivalóját tekintve az Igazság valószínűleg Clouzot leginkább pesszimista alkotása.